AZ ÉRTELMETLEN KÉNYSZER:
Spártában semmit nem bíztak a véletlenre.
A leigázott Őslakosokat, a rabszolgasorban élő helótákat évente egyszer megbotozták. Minden évben módszeresen mindenkit kegyetlenül megvertek, akkor is, ha semmit nem vétett, ha mindenben engedelmes is volt. Minden különösebb ok nélkül, csak azért, hogy el ne felejtse: rabszolga.
A kényszer értelmetlen alkalmazására ez nagyon jó példa: bízni a félelem légkörének csodatévő erejében, ami az embert akarat nélküli, tetszés szerint formálható bábbá teszi. Spárta példája nem igazolta a módszer helyességét, de a jogtörténet sem bizonyította ezt. Marx írta: „A történelem és a statisztikai adatok a napnál világosabban bizonyítják, hogy Káin óta a világot büntetéssel sem meg nem javították, sem meg nem félemlítették. Éppen ellenkezőleg.”
Általános tapasztalat, hogy a kényszer fokozása, a szankciók szigorítása csak ideig-óráig visszatartó hatású. Egy idő után a jogsértések száma és súlya ugyanakkora, mint korábban, az enyhe büntetések idején volt, az emberek — bármilyen furcsán hangzik is — hozzászoknak a félelemhez.
Tehát a kényszernek addig van létjogosultsága, amíg alkalmas arra, hogy a kilátásba helyezett hátrány képzete az emberek gondolkodásában a tilostól való tartózkodás gátló mechanizmusát alakítsa ki.
A XVI. század Angliájában például 6789 féle bűncselekményt büntettek halállal. Ez a példátlan szigorúság sem volt képes megállítani a bűncselekmények elterjedését, hiszen az alapvető bajt: a szegénységet, a nyomort — ami ezeket a bűncselekményeket kiváltotta — nem szüntették meg.
Ezek a keserű tapasztalatok vezetik Morus Tamás tollát is, aki így ír erről Utópiájában:
„S egy törvényeitekben jártas világi ember dicsérni kezdte a tolvajok felett akkor dívó kegyetlen igazságszolgáltatást. Emlegette, hogy egyetlen bitófán gyakran húszat is látott függeni. És csodálkozását fejezte ki, hogy noha alig menekedhetnek meg a bűnükre rótt haláltól, mégis szerte annyian garázdálkodnak.
Ekkor én bátorságot vettem magamnak a bíboros előtt és így szóltam:
— Ne csodálkozzál ezen, mert a tolvajoknak ilyen büntetése méltánytalan és a köznek sincs hasznára: A tolvajlás megtorlására túlontúl kegyetlen, elriasztásául mégis elégtelen. Hiszen az egyszerű lopás nem olyan szörnyű nagy bűn, hogy halállal kellene lakoltatnunk; de nincs az a büntetés, mely visszatarthatná a latorságtól azokat, akiknek más módjuk nincs létük fenntartására. Nemcsak ti, e tekintetben a világ nagy része is a rossz tanító módjára jár el, aki nem tanít, hanem veri a tanulókat.”
És egy hasonló példa a középkori Franciaországból:
A burgundiak szörnyű káromkodók hírében álltak, néha még a szerzetesek száján is kiszaladt egy-két szitok. Több köztiszteletben álló személyiség ezért határozottan felszólította a hatóságokat, hogy küzdjenek e szörnyű bűn ellen; újítsák fel a régi törvényeket. Emlékezve viszont e törvények hatástalanságára, mindjárt arra is figyelmeztetnek, hogy a káromkodókra csak könnyű büntetéseket szabjanak ki, hogy azokat valóban végre is lehessen hajtani.
A felszólításnak csak részben lett foganatja. Egy 1397-es királyi dekrétum valóban megerősítette az 1269-es és 1347-es rendeleteket, de sajnos újra a korábbi büntetéseket vezette be, az ajak és a nyelv levágását, ami a káromkodástól való szent irtózást tanúsítja ugyan, de lehetetlen volt következetesen keresztülvinni. A rendeletet tartalmazó könyv margójára így valaki feljegyezte: „Jelenleg, 1411-ben az egész királyságban mindenki büntetlenül káromkodik."
És vegyünk egy újabb kori példát arra, hogy a kényszer nem mindenható eszköz. Magyarországon az 1950-es évek elején nagyon szigorú büntetéseket szabtak ki arra a parasztra, aki az előírt gabonát nem termelte meg, vagy a rá kirótt számú állatot nem szolgáltatta be. A büntetések szigora fokozódott, csak a termelési kedv, meg a terméseredmények nem. A szikes földet és a szabolcsi homokot egyébként sem lehetett bírói ítélettel termővé varázsolni.
Pszichológiai kísérletek is ellene mondanak az értelmetlen szigornak. Négy kísérleti csoportnak meghatározott feladatot kellett elvégezni. Mind a négy csoport tevékenységét pszichológusok vizsgálták. Az első csoport tagjait dicsérték tevékenységükért, a másik csoport tagjait szidták, a harmadik csoportban dolgozók felváltva dicséretet és szidást kaptak. A negyedik társaság tagjaival semmit nem közöltek tevékenységük értékeléséről. A legjobb teljesítményt az első csoport érte el, tehát akiket dicsértek. A szidással fegyelmezettek kezdetben növelték teljesítményüket, később — a harmadik napon — eredményességük csökkenni kezdett. A legalacsonyabb volt a teljesítménye az utolsó két csoportnak, tehát akiket rendszertelenül hol fegyelmeztek, hol dicsértek, illetve akikkel semmit nem közöltek munkájukról.
Hogyan is mondta Morus Tamás? Tanítani kell és nem verni. A jog nem lehet olyan, mint a rossz tanító.
Szívem szerint tehát Stuxmajernak adok igazat, s én is vallom, hogy: ne lőjetek, itt emberek vannak! De azt is tudom, hogy ez így egyoldalú okoskodás. Aki csatába megy, fegyvert is vigyen magával. S ma még a jognak nap mint nap csatába kell szállnia, hiszen van köztünk gyilkos, hazaáruló és tolvaj is, ha egyre kevesebben is vannak. Stuxmajer, a naiv humanista arról felejtkezik el, hogy azokból a lövészárkokból is lőnek, ahol ő lapul.
Persze, jó lenne már békét kötni. S addig is, valóban ne tévesszük soha szem elől, hogy itt emberek vannak! Legyen a jog humanista, humanista még akkor is, amikor kényszert alkalmaz.
És soha ne feledjük el, amit Diderot mondott arra az érvre, hogy kényszerrel minden elérhető, és így a nevelés számára semmi sem lehetetlen, még a medvét is megtanítja táncolni. Nos, erre Diderot azt feleli:
„Nincs egyetlen olyan fizikai tulajdonság az állatokban, a növényekben, melyet ne lehetne lerombolni; nincs egyetlen erkölcsi tulajdonság az emberben, melyet hosszas kényszerrel végül ne tudnánk megsemmisíteni... Meg lehet tanítani táncolni a medvéket, de az a medve, amelyik táncol, igen boldogtalan állat. Engem sohasem fognak megtanítani táncolni!”
DR. PETRIK FERENC: PERBEN A JOGGAL
(MINERVA, BUDAPEST 1978)
