Esküdtbíráskodás Magyarországon

„Tökéletesebb az ítélet, ha abban többeknek vélekedéseik megegyeznek.” (Ottlik Dániel, 1826.)

Hazánk jogtudósai először az 1840-es évek első felében kezdtek foglalkozni a laikus bíráskodás Nyugat-Európában honos formájával, az esküdtbíráskodás intézményével. Az esküdtszékek bevezetését a rendek 1844-ben elfogadták, azonban a felsőház előtt a javaslat megbukott, így a kérdés néhány évre háttérbe szorult. Ugyanakkor az esküdtszékek körüli gondolat nem szűnt meg létezni a reformkor haladó szellemű jogászai fejében, ezért hamarosan újra felbukkant, immár a jogalkotásban:

„a sajtóvétségek fölött nyilvánosan az esküdtszék ítél…” (a sajtótörvényről szóló 1848. évi XVIII. törvénycikk)

A 48-as forradalom szele aztán az esküdtszékeket is magával vitte, azok helyreállítására csupán 1867-ben került sor. Az esküdtszékek 1900-ig kizárólag a sajtóvétségek miatt indult ügyekben ítélkeztek, tevékenységüket sokan kritikával illették:

„…az intézmény a bűnügyeknek csak igen kis kontingensét fogja át,… nem túl nagy bizalommal támogatott intézmény … megoldás az esküdtszékek hatáskörének kiterjesztése” (Finkey Ferenc, 1898.)

Utóbbi hamarosan bekövetkezett, ugyanis a bűnvádi perrendtartásról szóló 1896. évi XXXIII. törvénycikk és az esküdtbíróságokról szóló 1897. évi XXXIII. törvénycikk hatályba lépésével, 1890. január 1. napjától az esküdtbíróságok már nemcsak a sajtóvétségek, hanem a legsúlyosabb bűncselekmények, mint felségsértés, gyilkosság, mérgezés, rablás, megvesztegetés esetében is eljártak.

„minden törvényszéknél, melynek büntető hatásköre van, esküdtbíróságot kell szervezni, mely az elnökkel együtt három bíró tagból (bírói tanács) és tizenkét esküdtből (esküdtszék) áll” (az esküdtbíróságokról szóló törvény 1. §)

Esküdt az a magyar „honos”, a jegyzék összeállításának évében 26. életévét betöltött férfi lehetett, aki értette az állam hivatalos nyelvét, azon ími-olvasni tudott. Az esküdtté választást további vagyoni és értelmi cenzushoz kötötték, így követelmény volt, hogy a jelölt legalább 20 korona egyenes adót fizessen évente, vagy pedig az értelmiséghez tartozzék, azaz például okleveles tanár, tudor, ügyvéd, mérnök, sebész, gazdász legyen. Kizáró ok volt, ha valaki gondnokság vagy büntetés hatálya alatt állt, továbbá nem lehetett esküdt az sem, aki testi vagy szellemi fogyatkozása miatt nem tudta volna ellátni feladatát.

„…az esküdtek bíráskodási joga akkor vette kezdetét, ha az esküdtek az esküdtbíróság ülésére idézésre megjelentek…” (dr. Angyal Pál)

A vádlót és a vádlottat is megillette az esküdtek indokolás nélküli visszautasításának joga, végül a tanácsban legalább 12 esküdt maradt. Az esküdtszék tagjai az elnök előtt egyenként esküt tettek:

„Esküdjenek önök a mindentudó és mindenható Istenre, hogy az esküdtek kötelezettségét híven teljesítik, a törvényt megtartják, a tárgyalás egész menetét gondos figyelemmel kísérik, a tárgyalás alatt álló ügyről határozatuk kimondásáig mással, mint az esküdttársaikkal nem értekeznek és félretéve minden kedvezést, félelmet és személyes tekinteteket, mind a vádlott ellen, mind a mellette felhozott bizonyítékokat egyenlő gondossággal és pártatlan lelkiismeretességgel mérlegelik és ebből merített meggyőződésök szerint igazságosan és a tömény értelmében határoznak” (Bűnvádi perrendtartás 349. §)

Az eskütétel után, az esküdtek a vádlottal szemközt foglaltak helyet, majd az ügy tárgyalása következett. A bizonyítás befejezése után a vádló javaslatot tett az esküdtekhez intézendő kérdésekre, melyeket úgy kellett feltenni az esküdteknek, hogy azokra csak „igen” vagy „nem” szóval felelhettek.

A fő kérdés arra irányult, hogy bűnös-e a vádlott a vád tárgyává tett bűncselekményben?

A szavazás titkosan történt, mely végrehajtására gyakran alkalmaztak szavazóurnát. Az esküdt az urna nyílásán benyúlva, immár mások számára fel nem ismerhető módon, a nála lévő golyót az urna „igen” vagy „nem” feliratú fiókjába helyezte el. Miután mindenki leadta szavazatát, az elnök összeszámolta a szavazás eredményét, a szavazás eredményét a tárgyalóteremben hirdette ki. A vádlott bűnössé nyilvánításakor az esküdtszék vezetője csak annyit közölhetett: „az esküdtszék határozatát 7-nél több szavazattal hozta meg”. A szavazati aranyt más módon nem lehetett nyilvánosságra hozni. Amennyiben az esküdtek a vádlottat bűnösnek találták, a büntetés mértékéről a bíróság döntött, majd kihirdette a verdiktet Az esküdtbíróság ítélete ellen a királyi kúriához semmisségi panasszal lehetett fordulni.

Az I. világháború kitörését követően a hadműveletek által veszélyeztetett területeken az igazságügyminiszter fokozatosan felfüggesztette az esküdtbíróságok működését, az 1919.december 23-án kihirdetett 6898/1919. M.E. számú rendelet pedig az intézmény tényleges hazai megszűnését jelentette.