A BŰN DÍCSÉRETE
S a jog legáltalánosabb kérdéseit tárgyaló fejezet végén adjuk meg a szót a vád képviselőinek is. Ha mi heves tüzet nyitottunk a jogot tagadókra, a rend és a fegyelem követelményével szemben¬állókra, akkor a szót a legélesebb hangú anarchistának, Sade márkinak kell átadnunk:
„Az édes mozgások, miket bűnnek neveztek, S amit az ostobák törvénytelennek hisznek — Kedvét a természet épp azokban leli.
A ferde hajlam a legkedvesebb neki. Ami számunkra rút, neki felemelő;
Horrort sugallva a prédát is adja Ő:
Csak korbácsold a lányt nyugodtan, sose félve, Hogy elpusztítva Őt, gaztettet hajtasz végre.
Nézzük a villámot, mikor a földre sújt, Véletlenszerűen öl atyát és fiút,
Belevág egyaránt templomba, kuplerájba,
S a természet örül, mert Ő a bűnt kívánja, Őt követi, aki elköveti a bűnt,
S kedvére úgy teszünk, ha szaporán ölünk.
És szép évek után istenre nyelvet öltve,
Térünk mi vissza majd a nagy Természet-ölbe, Hol mindegy mit nyerünk: jutalmat vagy halált, Olvasztó tégelye elnyel és visszaád.
Mert minden létrejön a természetben újra, A szolga és az úr, a hitves és a kurva, Mivel a természet minket egyként szeret, Akár tiszták vagyunk, akár gazemberek.” (Petri György fordítása)
Így írt Sade márki Az igazság című kegyetlen versben. S ez nem csupán költői túlzás. Erkölcsfilozófiái munkáiban elvi okfejtését is adja a bűn dicséretének. Munkájában (Juliette története, avagy a bűn virágzása) — Robespierre mérséklő elveivel szembeszegülve — a legvadabb anarchista filozófiát dolgozza ki. Művének főszereplője: Juliette (aki nem hagyja egy percig sem tévedésben az olvasót: „Mi kurvák vagyunk...”), valamint társai egymás és mások legszörnyűbb pörkölése, korbácsolása és megerőszakolása közben fejtik ki filozófiájukat a természet és a törvények összefüggéseiről.
E nézet szerint a törvények végtelenül többet vesznek el az embertől, mint amennyit adnak neki; azért a kevésért, amit biz-tosítanak számára, megdöbbentően sokat ragadnak el tőle.
Sade szerint az, amit a jog rendel, teljesen önkényes és értelmetlen, hiszen a törvények a szokások és az éghajlat függvényei, kétszáz tengeri mérföldenként váltakoznak. Egy hajóval vagy egy postakocsival utazva, ugyanazon cselekedet miatt vasárnap reggel valaki halálos bűnös lehet Párizsban, s ugyanezen hétnek szombatján magasztalásokra méltó Ázsia határában vagy Afrika partjainál. (Ezzel a példával más francia filozófusoknál is találkozunk)
Sade szerint ezért csak azt lehet bűnösnek tekinteni, csak az a tilos, ami kárt okozhat a természetnek; csak azt lehet bűnnek minősíteni, ami valósággal sérti a természet törvényeit. Mit tekinthetünk akkor tilosnak? Sade erre egy merész fordulattal azt válaszolja, hogy a valóságban semmi sem tilos, hisz semmi módon nem lehetséges megsérteni a mindig tevékeny természetet. A természet mindig túlságosan fölöttünk áll ahhoz, semhogy attól kellene tartanunk, árthatunk neki. Egyetlen cselekedet sincs tehát, bármely elrettentő, bármily kegyetlen, bármennyire gonosz, melyet ne követhetnénk el teljesen közömbösen, valahányszor csak kedvünk támad rá. Teljesen mindegy, hogy elrabolom-e a szomszédom vagyonát, megerőszakolom-e a fiát, a feleségét vagy a nővérét: mindez túl jelentéktelen vétség a természet számára.
Miért van mégis az, hogy aki bűnt követ el, lelkiismeretfurdalást érez? Sade márkinál erre is találunk választ. Szerinte, ha érzünk magunkban valami akaratlan tiltakozást az általunk tervezett rossz cselekedetek ellen, e hang csupán előítéleteinknek és nevelésünknek a terméke.
S az már nem Sade „jogfilozófiájára”, hanem egy mazochista perverz gondolatvilágára jellemző, hogy a bűn kiváltotta gyö-nyöröknek milyen fokozatai vannak. Mert szerinte külön gyö¬nyört ad az, ha a többi ember tiszteletének, kultuszának tárgyát gyalázzák meg. S ezt példával is illusztrálja:
„Eme szép szűz az ostobák tiszteletének tárgya; ha én leg¬vadabb, legdurvább szenvedélyeim szolgálatára rendelem, kettős élvezetet élek át: hiszen amit kicsapongásaim hevében felhasz¬nálok és feláldozok, nemcsak egy szép tárgy, hanem közmeg¬becsüléstől övezett lény is!”
És így tovább. Illetőleg ez után ismét erkölcstani fejtegetés következik, majd újabb szüzek megpörkölése, megerőszakolása, és ismét filozófia.
Kár lenne sok szót vesztegetni Sade márki filozófiájára. Sade hiperegoizmusára, mazochista és homoszexuális tanítására nekünk nincs is reflektálni valónk, ez a pszichiátria dolga. Erkölcs- és jogfilozófiája viszont megér egy kis figyelmet, éppen azért, mert túlzásai kendőzetlenül tárnak fel azok közül az anarchista gon¬dolatok közül néhányat, amelyek ma is felbukkannak, vagy még ma is hatnak akár az irodalomban, akár a politikában. Gondol¬junk akár Francois Villonra, akár az ultrabal politikai csoportok eszméire, Sade márki gondolataival náluk is találkozhatunk: „Ha az ember az erényt részesíti előnyben, egész életében igen szerencsétlen lesz.”
Sade szinte beteges dühvel akarja visszájára fordítani Robespierre tanítását a forradalmi erényről, s minden tételével annak ellenkezőjét szegezi szembe. (Csipeget ő közben más nagy francia gondolkodók tanításaiból is, Helvétiustól, Holbachtól, Montesquieu-től.) Logikája igen sebezhető. Mert mit is mond?
Szerinte a tilos okoz örömet, a kín élvezetet, a más meggyalázása gyönyört. De ha semmi sem tilos, és nincs tabu, mi ad örömet? Ha az erőszak nem bűn, és nem lehet senkit meggyalázni, mi okoz élvezetet?
Sade világa egy feje tetejére állított világ, amelyben elmélete — saját gondolatmenete szerint is — csak akkor lehet igaz, ha a világ olyan, mint amilyen. Ha van törvény, ha van bűn, ha van fájdalom. Ha az élet értelme az erkölcs és a törvény tagadása, csak addig van az életnek értelme, amíg van erkölcs és törvény.
Ebben áll Sade márki anarchizmusa. Bár elutasítja a törvényt és a rendet, új törvényt és új rendet hirdet, ahol a bűn nyeri el a jutalmát, és az erény szenved hátrányt, ahol a gonosztevő a követendő példa, és a kínzók hatalma ül törvényt a megkínzottak felett. Itt is rend van, itt is szabályok uralkodnak: csak negatív értékek, fejtetőre állított szabályok. így vagy úgy, minden anarchista tanításnak ez a lényege.
Sade anarchizmusa az egyik legszélsőségesebb tanítás a jog tagadásáról. Tőle a középtáj felé kevésbé túlzó nézetekkel is találkozhatunk. És elgondolkoztató, hogy miért kapnak újra és újra lábra ezek a tanítások, a rend és fegyelem tagadása miért lesz koronként divat? S miért hódít újra meg újra Villon gyilkosainak és utcalányainak romantikája?
Savanyó Jóska híres bakonyi betyárt, miután felakasztották, a falusi temető árkában temették el. Nemrég panaszkodott egy ottani lokálpatrióta, hogy temetőjükben sok kiváló, a községért sokat dolgozó férfi nyugszik. Sírjuk igen elhanyagolt. A temető árkában fekvő betyár sírján azonban mindig van friss virág.
dr. Petrik Ferenc: Perben a joggal (Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó 1979.)
